Otthonunk berendezési tárgyai között fontos szerepet töltenek be a kárpitos bútordarabok. A székek, kárpitos fotelok, lábzsámolyok, fekhelyek mindennapos kényelmünket szolgálják, kárpitozásuk pedig jelentõsen befolyásolja otthonunk összképét, hangulatát. A kárpitozás módja, a huzatok anyaga, mintázata és színe mellett azonban az állapotuk is meghatározó.

Az állandó és sokszor nem is túl kíméletes használat még a legkiválóbb huzatanyagokat is kopottá teszi, a napsugarak és a por meg elfakítják a színûket. A változás viszonylag lassú, eleinte észre sem vesszük, csak évek múlva döbbenünk rá, hogy mennyire fakó, kopott a kárpitos anyag, formátlanok már a párnázatok . Nos, ilyenkor jött el a kárpios anyag csere ideje. A várható kiadás többnyire szép summa, a munka pedig sok piszokkal jár, de vannak elõnyei is. Ilyenkor ugyanis mód adódik némi fazonigazításra, a párnázat cseréjére, az eltérõ kárpitanyagú darabokat meg könnyûszerrel "egyenruhába" bujtathatjuk.
Azt pedig, hogy a munkát kárpitos-ra bízzuk, vagy saját kezuleg végezzük el , elsõsorban a pénztárcánk, vállalkozó kedvünk és a kárpitcsere munkaigényessége alapján dönthetjük el. Köztudott, hogy a legegyszerûbb szakipari munka is sokba kerül, ráadásul a bútorszövetek sem túl olcsók, ezért nem nehéz kiszámolni, hogy az áthúzás sokszor majdnem fele annyiba kerül, mint egy közepes minõségû új kárpitos garnitúra megvásárlása. A költségek azonban sokkal elviselhetõbbek, ha a munkát magunk végezzük el. Ismervén a közepes árszintu, többnyire lágy habanyagokkal párnázott és egyszeru módon kárpitozott bútorokat, erre meg is van minden esélyünk, még a sima felületu, egyszerûbb, telekárpitozott darabok esetében is. Közben adódhatnak ugyan neuralgikus helyzetek, ám ezeken kello figyelemmel túl lehet jutni.

"Felderítés"

Ha valaki eddig nem vette jobban szemügyre kárpitozott bútordarabjait, akkor most bizonyára alaposan meg fog velük ismerkedni. Ezt még akkor is érdemes megtennünk, ha a kárpitozást más fogja elvégezni. Alaposan vizsgáljuk meg a párnázatukat, huzatuk szabását, tûzéseiket. E nélkül ugyanis még a szükséges kárpitos bevonóanyag mennyiségét sem könnyû meghatároznunk. Az eredeti szövet szabását, szövésirányát az egyes felületeken mindenképpen jegyezzük meg, és minden szegésnél számoljunk 2-3 cm széles ráhagyással. A párnázat alaki deformálódását, kiültségét, teknõsödését se hagyjuk figyelmen kívül, bár ennek okára most még legfeljebb csak tippjeink lehetnek. A párnázatok hátoldali, illetve alsó fedõanyagának az épsége és lerögzítésének módjai se kerüljék el a figyelmünket, mert pl. a leszegezett, letûzött vászonfedések szélét elég nehéz az anyag sérülései nélkül felfejtenünk, majd újból visszaszegeznünk. Az elvékonyodott, beszakadt anyag helyett ezért célszerûbb majd új vásznat használni. A lemért huzatdarabokat ezt követõen a szövésirányuk figyelembevételével próbáljuk úgy összerakni, hogy egy 135-140 cm szélességû anyagon, kiszabáskor majd minél kevesebb leesõ maradék keletkezzen. A másodrendû, ún. takart felületekhez való bevonóanyagok szükséges mennyiségét is hasonlóan határozzuk meg, de itt még takarékoskodhatunk is, mert a nagyobb, sérült szélû darabokat a kisebb felületek befedésére még felhasználhatjuk. Az ilyen vizsgálatokat körültekintõen és esetleg még kíméletes elõbontásokat is alkalmazva végezzük el, de ne olyan kíméletlen vehemenciával, mint Márkus László emlékezetes, "Mi került ezen a fotelon hétezer forintba?" címû kabaré-monológjában. Erre nincs is szükség, mert az egyes kárpitos elemek többnyire csavarral , vagy más oldható módon, pl. csapos hüvelyekkel kapcsolódnak egymáshoz, felesleges tehát drasztikus feszegetésekkel meggyengítenünk például állvány-, vagy tartószerkezetük szilárdságát, inkább az oldható kötések helyét takaró alsó vászonfedéseket bontsuk fel óvatosan.

Kárpitozott bútorok szerkezeti részei

Bár e bútordaraboknak más és más az egyedi felépítésük, mégis funkciójuk szerint azonos szerkezeti elemek alkotják mindegyiküket. A felújító jellegû munkáknál soha nem tudni, hogy milyen rejtetten megbúvó hibát fedezünk fel a megbontásuk után, ezért nem árt, ha ismerjük e részegységek feladatát és felépítésükrõl is van némi fogalmunk. Lássuk tehát, hogy milyen részekbõl állnak a kárpitozott bútordarabok.
A kárpitos bútordaraboknak a szilárságát az állvány biztosítja, szerepe ezenfelül alak-meghatározó is. Többnyire fából, különféle lapanyagokból, ritkán pedig fémbõl készült, mint pl. a csõvázas bútoroknál. Esetenként a párnázat teljesen eltakarja, máskor megfigyelhetõk bizonyos igényesen kidolgozott részei, sõt az sem ritka, hogy szinte az egész állványzat ilyen formában látható, pl. székek, nyitott fotelek  és ágyak esetében.
A tartószerkezet tulajdonképpen szerves része az állványzatnak, sõt nem ritkán maga az állvány olyan kialakítású, hogy az a rugózatot és annak párnázott részét tartja. Fekvõbútoroknál azonban külön szerkezeti egységként kerülnek kialakításra. Ezek lehetnek farugók, lemezek, hullámrugók, lapított csavarrugók, és különféle textilhevederek. A rugós szerkezetek az ülõ- és fekvõfelületek rugalmas alátámasztását szolgálják. Fõként igényesebb kivitelû kárpitozott bútorokhoz használatosak, az igénytelenebb kivitelû kárpitos bútordaraboknál a párnázatként is használatos habanyagok megvastagított kombinációjával helyettesítik.
A párnázat, és annak bevonata egyszerre szolgálja a rugózott és egyéb felületek kényelmesebbé tételét, továbbá a bútor formai sajátosságában is meghatározó szerepe van. Viszonylag egyszerû szerkezeti kialakítás mellett igen gazdag formázási lehetõséget biztosítanak a kárpitozott bútoroknak .
Kárpitcsere alkalmával nekünk lényegében csak a huzattal kellene foglakoznunk, azonban ilyenkor a használat során bekövetkezett kisebb nagyobb hibákat is ajánlatos lehetõségeinkhez mérten kijavítanunk, mert erre megfelelõbb alkalom nemigen adódik. Ezért nem árt, ha a leggyakoribb párnázó anyagokkal is megismerkedünk, hogy szükség esetén ne keresgéljünk vaktában. (Az adott hibák kijavításának lehetõségeire pedig majd a megfelelõ munkafázisnál térünk ki részletesebben.)

Párnázó- és bevonóanyagok

Hosszú idõn keresztül fõként növényi eredetû szálasanyagok szolgáltak a párnázott részek kialakítására, ma már erre fõként a különféle sûrûségû hablemezeket használják. Kárpitcsere alkalmával ugyan elvileg nem sok dolgunk akadhat a párnázóanyagokkal, a gyakorlat azonban esetenként ennek ellentmond. A hablemezek sajnos nem örök életûek, és ha már a bevonóanyagot lebontjuk róluk, a porló, erõsen málló habok cseréje is megoldható. A habanyagok tulajdonságai eltérõk, és az összetevõik adagolási arányával szabályozhatók. Céljainkra a lágyabb és rugalmasabb poliészter típusú, homogén Poran-A habanyagok a megfelelõk. A habanyagokat mindenkor a terhelési mód és annak mértéke alapján kell kiválasztani. Pótlásoknál azonban mérvadó a párnázó hab színe is, amely egyben a mûszaki jellemzõire is utal. Ha tehát a hab színe alapján választjuk ki a javításra szánt habot, akkor aligha tévedhetünk, az eredeti terhelésnek megfelelõ habanyag kerül majd a tönkrement helyébe. A homogén habok fõként felsõpárnázati anyagként kerülnek beépítésre . Alappárnázati anyagként viszont a heterogén poliuretán habok használatosak, amelyek habhulladékokból, kötõanyaggal történõ tömbösítéssel készülnek. Ez látható is az ilyen habtáblák felületén, és benyomódási keménységük is nagyobb a lágy habokénál. Az alappárnázatokon kívül több rétegû párnázatok közbensõ anyagaként is jól használhatók. Ezek ismerete, pl. a párnázat esetleges korrekciójához, átformálásához nagyon hasznos.
A párnázással szemben támasztott követelmények közül a legfontosabb talán a rugalmasság, továbbá az állvány- és tartószerkezetek átérzõdésének megakadályozása. E célra kiválóan alkalmasak a különféle vastagságú vatta-, mûszálvatta-paplanok és a szálbundák. Ez utóbbiak általában 2-6 mm vastagságúak. Alkalmazásukkal a párnázatok felületét puhábbá és rugalmasabbá tehetjük .
Konkrét munkánkhoz a bevonóanyagok általános ismerete legalább ilyen fontos, hiszen funkciójuk szerint más és más textíliák szükségesek a kárpitozáshoz.
Bélésanyagra a korszerû habpárnázásoknál lehet szükségünk, ahol a párnázat és a szövet tapadását szeretnénk csökkenteni. Szövetpótlót pedig olyan felületeken indokolt alkalmazni, ahol az értékesebb bútorkárpitokat olcsóbb bevonóanyaggal kell helyettesítenünk, pl. forgatható, vagy kivehetõ párnákkal takart felületeken. A bútorkárpitok a látható felületek fedõanyagai, míg az eltisztázó szövetek a kész kárpitbetétek (keretek kávák) alsó felének és fal felõli oldalának a fedésére valók, ún. spanvászonként ismert anyagok.
A bevonóanyagokat azonban az igénybevételüktõl függõen többféle célra is felhasználhatjuk, ha anyaguk, szövésmódjuk erre lehetõséget ad. Ilyenkor a látható, illetve nem látható felületek szerint válasszuk ki a megfelelõ textíliát.
Újra kárpitozásnál mindig kulcskérdés a bútorszövet kiválasztása. A szín és minta a kelméknek talán a legszembetûnõbb jellemzõje, ám legalább ilyen fontos az anyaguk és a tapintásuk is. A készítés módja sem mellékes, hiszen a nyüstös gépeken készült szövetek egyszerûbb szerkezetûek, és mintájukra is ez jellemzõ. A Jacquard-gépeken szõttek pedig bonyolult és igényes mintázatúak. Mindkét szövettípus tartós, de tapintásra meglehetõsen eltérõek. Külön meg kell említeni a bársonyanyagokat. Ezek eredetileg vastagabb, legalább három fonalrendszerrel készülõ ún. kettõs szövetek, amelyet a szövés utolsó fázisában a két szövetpálya között szalagkés vág ketté. Tartóssága a flórszálak kötésmódjától és hátoldali kezelésétõl (aprettúrájától) függ.
Tartósság szempontjából a vastagabb szövetek a jobbak, ám ezek nem mindegyike felel meg pl. a mélytûzött párnázatokhoz. Ezekhez megfelelõbbek a közepes, vagy vékony sávoly-, vagy atlaszkötésû szövetek. Erõs igénybevétel esetén is tartósak a nyüstös-, Jacquard-, gobelin- damaszt-, epinglé-, bársony- (plüss-) és kötött hordozójú anyagok. Amikor tehát szövetet választunk, akkor inkább a kárpitozás módjához megfelelõbbek közül kell választanunk. Az egyszerûbb, sima felületû, telekárpitozott daraboknál azonban még ezt sem kell túlságosan figyelembe vennünk, mivel ezeken csak sarokvarrásokat, és legfeljebb élszegéseket kell készítenünk. Sokkal inkább lényeges a kiválasztott anyag szövött és színes mintázata. A bútordarabok különféle felületein ugyanis a minták futásának azonosnak kell lenniük. Ez nagyobb minták esetében jelentõsen befolyásolhatja a bevonáshoz szükséges kárpitanyag mennyiségét. Az általános elveket figyelembe véve a jellemzõ szövettípusokra érvényes mintaillesztési elõírásokat a táblázat mutatja. A kárpit kiválasztásánál azt sem árt figyelembe venni, hogy a felülete könnyen tisztítható legyen, mert pl. a plüss és bársony anyagok fokozottan por érzékenyek, nehezen tisztíthatók magán a bútoron.

Kárpitozás szerszámai, kellékek

A házilag kivitelezett kárpitcserékhez nem szükségesek különleges szerszámok. A régi kárpit lefejtéséhez és az új anyag felerõsítéséhez félkezes kis- és nagykalapács, szeghúzó, lapos-, vagy kombináltfogó, csípõ- és harapófogó, a kárpitanyagok kiszabásához egy jó éles olló, amely a vastagabb szövetek vágására is alkalmas, cserélhetõ pengéjû, marokkés, vagy snitzer is elégséges. A kiemelt fontosságú kézi varrásokhoz közepes nagyságú görbe-, és egyenes, kör keresztmetszetû kárpitostûk, az esetleges mélytûzésekhez és gombozásokhoz varróár, az élek varrás közbeni beigazításához pedig igazítótû, vagy hegyesre köszörült kötõtû is megfelel. A kárpitdarabok ideiglenes rögzítését kitûzõtûkkel, vagy nagyobb gombostûkel oldhatjuk meg. Nagy segítség, ha van egy jó tûzõgépünk, és az is nagy elõny, ha az egyes kárpitdarabok összevarrását varrógéppel végezhetjük el. Ez ugyan nem feltétlenül szükséges, de könnyebbé és fõleg gyorsabbá teszi az új huzatok elkészítését.
A varráshoz a szokásosnál erõsebb cérnákra, varrófonalakra, esetenként pedig új kárpitos-hevederekre, habanyagokra is szükségünk lesz. Mindezeket az eszközöket, anyagokat kárpitos segédanyagokat is árusító üzletekben szerezhetjük be.

Régi kárpitanyagok lebontása

A munkát ajánlatos elõre megszervezni. Elõbb az egyszerû darabok kerüljenek sorra, mert ezeken hamar begyakorolhatjuk az alapvetõ munkafogásokat. Ez lehet pl. egyszerû szék, sima huzattal bevont heverõ, vagy kis ülõke, lábzsámoly. A bonyolultabb kárpitozású bútordarabokat, mint pl. a telekárpitozott fotelokat, kanapékat és fekhelyeket hagyjuk legutoljára. Azt is vizsgáljuk meg, hogy a párnázat, vagy tartószerkezet hibátlan-e, az észlelt hibákat pedig mi okozza. A kijavításukhoz szükséges anyagot, pl. habot, hevedert, vattapaplant viszont csak akkor vásároljuk meg, ha már biztosan tudjuk az okát, és fel tudjuk mérni a kijavításához szükséges anyagot és mennyiségét is. Az sem lényegtelen, hogy az ilyen hibák kijavítása nem haladja-e meg a tudásunkat, lehetõségeinket. Feltehetõen nagyon hiányos ismereteinket a szakkönyvekbõl is kiegészíthetjük, de nem árt, ha a találékonyságunkat is hagyjuk érvényesülni. A hibás részek kijavításához mintát pedig a bútordarab még ép, azonos kialakítású részeirõl vehetünk.

Tartószerkezeti hibajavítások

Mint azt már említettük, elõbb a legegyszerûbb kárpitozású darabokon kezdjük el a munkát. A kopott szövetanyag lebontását megelõzõen állapítsuk meg, hogy a kárpitozott részek leszerelhetõek-e, vagy sem. Székeknél ezt könnyen megállapíthatjuk, a foteleknél, ágykanapéknál már alaposabban kell vizsgálódnunk, mert esetenként a karfás oldalakat a vázhoz csavarok rögzítik, amelyekhez viszont csak az alsó eltisztázó szövet lebontása után férhetünk hozzá, pl. telekárpitozott foteloknál, ágykanapéknál. Elõbb tehát a leszerelhetõ kárpitozott darabokat vegyük le az állványról.
Következõ lépésben azt állapítsuk meg, hogy a kárpitanyagok miként vannak a tartókeretre erõsítve. A szövetalj, azaz a huzat széle lehet a támlaalkatrészen felül-, a borított káván alul-, vagy a támlaalkatrészen oldalt lerögzített . Az anyagszélek kárpitos szegekkel, ipari tûzõgép-kapcsokkal, vagy díszszegekkel lerögzítettek . Eltávolításukhoz használjunk szeghúzót, vagy e célra átalakított, a lapja közepén befûrészelt nagyobb csavarhúzót, amelynek az elejét elõzõleg egyik oldalán enyhén domborúra köszörültük. E szerszámmal nyúljunk a szegfejek és tûzõkapcsok alá, majd keményfaléc segítségével húzzuk ki mindegyiket . Amelyiknek pedig megszakadt a szára, azt csípõfogóval távolítsuk el. Ha elég erõs a szövet, ennek erõteljes felrántásával is megkísérelhetjük a szegek, kapcsok gyors kihúzását. Az így lefejtett bútorszövetdarabokat azonban még ne dobjuk el, mert a szabásminták elkészítéséhez, illetve a szabáshoz szükségünk lesz minden darabjukra.
A szélek szabaddá tételével azonban még nem biztos, hogy a szövetet le is tudjuk húzni a darabról, mert elõfordulhat, hogy a sarkokon, és a párnázatok kivarrt élein az egyes kárpitdarabok az élkiképzés anyagához vannak varrva. Ilyen esetekben e varratokat óvatosan, éles késsel metsszük át, és így fejtsük le egymás után a kárpitozás szövetdarabjait. Helyüket és a lerögzítés módját azonban jegyezzük meg, különben késõbb problémáink lesznek az új huzat darabjainak a visszaerõsítésével. Nem árt ilyen esetekben errõl néhány vázlatot is készíteni. Több azonos darab esetében erre nincs szükség, mert a másik bútordarabot használhatjuk mintaként. Ha szövetpótló anyaghoz varrtak a kárpitanyag szélei, akkor esetenként egyben lehúzhatók a párnázatról, és majd így kell az új huzatot is kialakítanunk, ám az is lehet, hogy a szövetpótlót és a kárpit szegett szélét a felsõ párnázathoz is hozzáöltötték a levarráskor. Ez esetben óvatosan fejtsük fel a varratot, és így távolítsuk el a régi szövetet. A szövetpótlót is fejtsük le, majd ha még használható állapotban van, mossuk, vasaljuk ki.
Az osztott felületû részeket általában bevarrt szegélyek, esetleg zsinórok osztják fel, amelyeket varrózsinegek rögzítenek a tartószerkezethez, vagy az alappárnázathoz. Elõbb ezeket a zsinórokat, majd a bevarrt szegélyt távolítsuk el, majd ezután a kárpitdarabokat is leemelhetjük a párnázatokról. A szegélyek, zsinórok levarrását jól jegyezzük meg, különben nehéz lesz az eredeti formát újból kialakítanunk.

Egyéb hibák javítása

Néhány kárpitozott bútordarabon könnyû a fõként párnázati, esetenként pedig tartószerkezeti fogyatékosságokat észrevennünk, máskor meg a hiba okára csak a kárpit megbontását követõen lelhetünk magyarázatot.
Amelyik bútordarabot nem fedi alul tisztázó szövet, azon gyorsan felfedezhetjük, hogy a textilhevederek közül néhány elszakadt, vagy anyaguk túlságosan megnyúlt, cserére szorul . Tisztázó szövet fedi a legtöbb ülõ- és fekvõbútor alját, így a gyakorta kiteknõsödést okozó, megnyúlt hullámrugók , párnázati deformációk csak a kárpit, sõt a bélésanyag lebontása után kerülnek a látóterünkbe. Más esetekben a rugózatot is helyettesítõ hab-párnázat elöregedésére utalnak az alap-vászonborítás alján kitapintható, morzsalékkal feltöltõdött hurkák, dudorok. Ezeket a habpárna felületérõl lemorzsolódó anyag okozza, amely az így egyre lazábbá váló kárpitszövet alján gyûlik össze, sõt néha még a letûzések résein ki is hullik. Az sem ritka eset, hogy a sarkok, párnázott élkiképzések, fotelkarfa párnázatok is elmozdulnak a helyükrõl, ami ugyancsak formai torzulásokat okoz. Kijavításukra csak most, a kárpit teljes lebontása után kerülhet sor. A leggyakoribb, magunk által is kijavítható hibákra, íme néhány megoldás.
Egyszerû, alacsony kárpitos  székeknél elõbb-utóbb bekövetkezõ hiba a vékony habpárna felületi "eróziója", azaz porlása. Ezt a habpárna kicserélésével orvosolhatjuk. Ám, mivel ezek többnyire a szélek felé elvékonyodóak, amit elég nehéz házilag hasonló formában megoldani, a bajon úgy is segíthetünk, hogy a porló felületet alaposan lekeféljük, és a habpárnát megfordítva, teljes felületén latexragasztóval bekenve erõsítjük vissza az ülõlapra. A habpárnát pedig a további erõs dörzsölõ igénybevételtõl a föléje feszített bélésvászonnal védhetjük meg.
A nagyon porló habpárnát azonban mindenképpen cseréljük ki új, 10 mm vastag habanyagból kiszabottra. A párnázat így a széleken kissé vastagabb lesz, mint eredetileg, de ezt a habanyag fölé terített, feszítve letûzött erõs vászonnal és a kellõ feszességgel lerögzített bútorszövettel csökkenthetjük . A vékonyabb, lágy habanyagok vágásához vastagságuktól függõen éles ollót, a vastagabbakhoz pedig elektromos szeletelõkést használjunk.
Hasonló hibák a karfákon is elõfordulhatnak, de a párnázó habanyag cseréjével ezeket is kiigazíthatjuk. Ha pedig az élkiképzések mozdultak volna el, ezeket kenderzsineggel átvarrva és a tartószerkezetre rögzítve igazítsuk ki .
A vastagabb habpárnákkal kialakított fotelüléseknél könnyebb a porló habpárna kicserélése, ám sok esetben a hullámrugókból álló tartószerkezet rugói is megnyúlhatnak. Ezek házilag nem javíthatók. Helyükbe célszerû erõs, 70 mm széles polipropilén, vagy kenderhevederekbõl váltakozva átfûzött és a széleken kifeszítve, kétsorosan letûzve vagy leszegelve kialakított tartószerkezetet készítenünk. A hevedereket kétsorosan szegeljük le, kifeszítésükhöz pedig használjunk 5-6 mm-nyire kiálló, hegyes szeg végû lécdarabot. Az átszegezett léc végét akasszuk a másik oldalon leszegezett hevederbe közvetlenül a keret mellett, majd a lenyomásakor kifeszülõ hevedert két sorban, sûrûn beütött kárpitos szegekkel rögzítsük a helyére. A szomszédos oldalon is szegezzük le a hevederszálakat, majd a már kifeszítetten leszegezett hevedereken váltakozva fûzzük át, és az elõzõkhöz hasonlóan kifeszítve ezeket is szegezzük a tartókeretre. A habpárnát elektromos késsel szabjuk méretre, felületét mindenképpen érdemes vászonbéléssel is lefedni.
A rugózattal ellátott fekvõbútorokon, kanapékon a formatartás érdekében gyakran alkalmaznak élkiképzéseket. Ezek is elmozdulhatnak a helyükbõl, s bár az ágybetét rugalmasságát nem befolyásolják, ám formailag nagyon csúnya kidudorodásokat okozhatnak. Ez is viszonylag könnyen helyrehozható hiba, csak az elszabadult élkiképzõ anyagot kell átöltésekkel újból szilárdabbá tennünk, majd az élkerethez, illetve a tartószerkezethez rögzítenünk. Ennek módját a még ép sarkokról leshetjük le, és azok alapján szilárdítsuk meg formájukat és helyzetüket. Ha pedig a fekvõ- és ülõfelületeket puhábbá is szeretnénk tenni, akkor terítsük be 10-20 mm vastagságban mûszálas vattapaplannal, amelynek a széleit az élkiképzéshez öltve, vagy az alapkerethez tûzve rögzítsük . E lágy réteg fölé pedig csak abban az esetben szükséges bélésanyagot fektetnünk, ha egy darabban felfeszített anyagból varrjuk majd össze a szövetkárpitot.
Tölcsér-rugózattal ellátott ülõ és fekvõbútoroknál a rugók elõfeszítve vannak lekötve, elmozdulásukat is többnyire zsineges lekötések gátolják meg. Ha ezek közül néhány elszakad, a rugók kiállhatnak, a felsõ párnázat felülete pedig egyenetlen lesz. Az ilyen hibák kijavításához azonban már a kárpitos szaktudása kell, mi ne kísérletezzünk vele, mert csak tetézhetjük a bajt.
Az egyébként magától értetõdõ, hogy az állványszerkezetek, székvázak meglazult eresztékeit is meg kell erõsítenünk, továbbá, hogy a látható felületek letisztítását, felújítását is most, de még az új kárpit felerõsítése elõtt kell megejtenünk, hiszen ennél kedvezõbb alkalmunk erre aligha lesz.

Forrás:Ezermesre2000