Otthonunk berendezési tárgyai között fontos szerepet töltenek be a kárpitozott bútordarabok. A székek, fotelok, lábzsámolyok, fekhelyek mindennapos kényelmünket szolgálják, kárpitozásuk pedig jelentősen befolyásolja otthonunk összképét, hangulatát. A kárpitozás módja, a huzatok anyaga, mintázata és színe mellett azonban az állapotuk is meghatározó.


Az állandó és sokszor nem is túl kíméletes használat még a legkiválóbb huzatanyagokat is kopottá teszi, a napsugarak és a por meg elfakítják a színűket. A változás viszonylag lassú, eleinte észre sem vesszük, csak évek múlva döbbenünk rá, hogy mennyire fakó, kopott a kárpitanyag, formátlanok már a párnázatok (1). Nos, ilyenkor jött el a kárpitcsere ideje. A várható kiadás többnyire szép summa, a munka pedig sok piszokkal jár, de vannak előnyei is. Ilyenkor ugyanis mód adódik némi fazonigazításra, a párnázat cseréjére, az eltérő kárpitanyagú darabokat meg könnyűszerrel "egyenruhába" bujtathatjuk (2). 
Azt pedig, hogy a munkát kárpitosra bízzuk, vagy saját kezűleg végezzük el (3), elsősorban a pénztárcánk, vállalkozó kedvünk és a kárpitcsere munkaigényessége alapján dönthetjük el. Köztudott, hogy a legegyszerűbb szakipari munka is sokba kerül, ráadásul a bútorszövetek sem túl olcsók, ezért nem nehéz kiszámolni, hogy az áthúzás sokszor majdnem fele annyiba kerül, mint egy közepes minőségű új garnitúra megvásárlása. A költségek azonban sokkal elviselhetőbbek, ha a munkát magunk végezzük el. Ismervén a közepes árszintű, többnyire lágy habanyagokkal párnázott és egyszerű módon kárpitozott bútorokat, erre meg is van minden esélyünk, még a sima felületű, egyszerűbb, telekárpitozott darabok esetében is. Közben adódhatnak ugyan neuralgikus helyzetek, ám ezeken kellő figyelemmel túl lehet jutni.


"Felderítés"

Ha valaki eddig nem vette jobban szemügyre kárpitozott bútordarabjait, akkor most bizonyára alaposan meg fog velük ismerkedni. Ezt még akkor is érdemes megtennünk, ha a kárpitozást más fogja elvégezni. Alaposan vizsgáljuk meg a párnázatukat, huzatuk szabását, tűzéseiket. E nélkül ugyanis még a szükséges bevonóanyag mennyiségét sem könnyű meghatároznunk. Az eredeti szövet szabását, szövésirányát az egyes felületeken mindenképpen jegyezzük meg, és minden szegésnél számoljunk 2-3 cm széles ráhagyással. A párnázat alaki deformálódását, kiültségét, teknősödését se hagyjuk figyelmen kívül, bár ennek okára most még legfeljebb csak tippjeink lehetnek. A párnázatok hátoldali, illetve alsó fedőanyagának az épsége és lerögzítésének módjai se kerüljék el a figyelmünket, mert pl. a leszegezett, letűzött vászonfedések szélét elég nehéz az anyag sérülései nélkül felfejtenünk, majd újból visszaszegeznünk. Az elvékonyodott, beszakadt anyag helyett ezért célszerűbb majd új vásznat használni. A lemért huzatdarabokat ezt követően a szövésirányuk figyelembevételével próbáljuk úgy összerakni, hogy egy 135-140 cm szélességű anyagon, kiszabáskor majd minél kevesebb leeső maradék keletkezzen. A másodrendű, ún. takart felületekhez való bevonóanyagok szükséges mennyiségét is hasonlóan határozzuk meg, de itt még takarékoskodhatunk is, mert a nagyobb, sérült szélű darabokat a kisebb felületek befedésére még felhasználhatjuk. Az ilyen vizsgálatokat körültekintően és esetleg még kíméletes előbontásokat is alkalmazva végezzük el, de ne olyan kíméletlen vehemenciával, mint Márkus László emlékezetes, "Mi került ezen a fotelon hétezer forintba?" című kabaré-monológjában. Erre nincs is szükség, mert az egyes kárpitos elemek többnyire csavarral (4), vagy más oldható módon, pl. csapos hüvelyekkel kapcsolódnak egymáshoz, felesleges tehát drasztikus feszegetésekkel meggyengítenünk például állvány-, vagy tartószerkezetük szilárdságát, inkább az oldható kötések helyét takaró alsó vászonfedéseket bontsuk fel óvatosan.

Forrás:www.ezermester.hu/